Íme a vers:

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s  tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.

Íme az én személyes kedvenc zenei feldolgozásom:

Íme még két másik zene feldolgozása a műnek:

Gondolataimba merülve egy tavon ringatózom. Thomas csónakjában fekszek. Méhek zümmögése és szitakötők berregését hallom. A kora-szeptember délutáni napsugarak mosolyt rajzolnak arcomra. Lezárt szemeimmel még érzem fakó erejüket. Hullámzó, szétterülő hajamban a legelőről szakított margaréta fehérlik. Elefántcsont ruhámat, amire igen büszke vagyok, nagyvárosi lányhoz illő csipkemotívumok teszik bájossá. A lágy őszi szellő érintése arcomon tökéletes összhangot alkot rejtekhelyem kellemes ringatózásával. Érzékeimet sikerült teljesen átadnom a környezetnek.

Elmém azonban máshol jár, Másra gondol.

Majd egy távoli hang töri meg teljes egyéválásomat a természettel. Szeretett édesanyám ismerős hangja az, amint nevemet kiáltja: "Elizabeth! Elizabeth!". Kinyitom szemem, s gondolatai hirtelen elmosódnak az éppen fölöttem úszó bárányfelhőben; visszatérek az álmokból a valósba, és szívem majd megszakad, hogy kizökkentettek édes ábrándozásomból. Mivel édesanyám számomra csaknem oly kedves, mint az a bizonyos Más, akire gondoltam, nem táplálok haragot a szívemben, hanem engedelmes elindulok a hívó hang irányába. Utam közben társamul szegődött néhány tarka szárnyú lepke, akiktől sosem vontam meg társaságomat, hisz talán ők a legpompásabb és legszelídebb teremtmények e földön. Végül elérve úti célom, Caterville Hillt, beléptem annak bölcs, idő-lepte ajtaján.

Gondoltad volna valaha, hogy ezek a dolgok lesznek fontosak a számodra, és ami régen lényeges volt az mostanra feledésbe múlik?

Pár év alatt is mennyire megváltozik az ember értékrendje.

Az évek elszállnak. Valami megmarad. De nem mindegy, hogy mi. Valóban azt hagyjuk hátunk mögött, amit kellene? Van egyáltalán ilyen, hogy "kellene"?

Talán túl sokat gondolkozok azon, amin nem kellene, és túl keveset azon, amin kellene.

    Néha úgy érzem, hogy nálam is tapasztalható a mesékben látott szituáció, miszerint egy angyal ül a jobb, egy ördög pedig a bal vállamon. Minden emberben megvan a kettősség. Néha előtérbe kerül az egyik oldal, aztán a másik... és így váltogatják egymást életünk végéig.
     A kérdés az, hogy éppen melyik oldalon vagyunk halálunk pillanatában? Lehetséges-e, hogy egyszerre két oldalon álljunk? Kétlem! Hiszen a kettős ügynökök is csak az egyik oldalon állnak, a másik oldalhoz való tartozásukat csak színlelik. A Gonoszt vagy a Jót talán be lehet csapni? Nem, hiszen a jó nem tűri meg a rosszat! Egyértelművé válik az angyal és az ördög számára is, hogy kinek az oldalán állsz!
    Megtudtuk, hogy becsapni nem lehet sajátmagunkat. Vagyis megpróbálhatjuk, de a szívünk mélyén mindig tudjuk, mi a helyzet. A következő kérdés tevődik fel mindezek után: melyik oldalon érdemes állni? Mármint lehet, hogy ami egyeseknek már a "jó oldalhoz" tartozik, az másoknak még a rosszhoz... Vannak bizonyos írott és íratlan szabályok - mint páldául a tíz parancsolat "Ne ölj!"-je -, amik minden emberben ugyanazt az értékrendet kell, hogy kialakítsák. (Ennek hiányában véleményem szerint nem beszélhetünk reális gondolkodású emberről.) Ezen felül vannak bizonyos csoportokra, rétegekre vonatkozó nézetek (vallási, politikai, etnikai...), amik kialakíthatják egy személy jó és rossz közötti különbségtevésének képességét. De biztos, hogy azzal értünk egyet, amit hangoztatunk? Biztos, hogy az a gondolkodásmód a legjobb nekünk, ahogy gondolkozunk? Biztosan a jó közegben vagyunk? Tényleg boldogok, felszabadultak és magabiztosak vagyunk környezetünkben? Azokba a csoportokba, ahova tartozunk, biztosan azért léptünk be, mert teljes mértékben magunkénak érezzük nézeteit? Vagy azért, hogy ne lógjunk ki a sorból? Hogy mi is trendik és széles körben elismertek legyünk? Hogy nehogy valami olyat tegyünk, ami ellenkezik a tömeg akaratával? Sodródunk az árral vagy mi döntjük el, hogy hová lépünk?
    Amikor úgy gondoljuk, hogy a jobb vállunkon ülő angyalra hallgatunk, biztos, hogy azt az angyal mondta? Nem lehet, hogy a bal vállunkon ülő szemfényvesztésének dőlünk be?
    Te hogy szeretnél élni? Hogy szeretnél meghallni? Igazságban vagy hazugságban?

Mindenkiben ott van a válasz, csak a lelkünk mélyébe kell néznünk.