Gondolataimba merülve egy tavon ringatózom. Thomas csónakjában fekszek. Méhek zümmögése és szitakötők berregését hallom. A kora-szeptember délutáni napsugarak mosolyt rajzolnak arcomra. Lezárt szemeimmel még érzem fakó erejüket. Hullámzó, szétterülő hajamban a legelőről szakított margaréta fehérlik. Elefántcsont ruhámat, amire igen büszke vagyok, nagyvárosi lányhoz illő csipkemotívumok teszik bájossá. A lágy őszi szellő érintése arcomon tökéletes összhangot alkot rejtekhelyem kellemes ringatózásával. Érzékeimet sikerült teljesen átadnom a környezetnek.

Elmém azonban máshol jár, Másra gondol.

Majd egy távoli hang töri meg teljes egyéválásomat a természettel. Szeretett édesanyám ismerős hangja az, amint nevemet kiáltja: "Elizabeth! Elizabeth!". Kinyitom szemem, s gondolatai hirtelen elmosódnak az éppen fölöttem úszó bárányfelhőben; visszatérek az álmokból a valósba, és szívem majd megszakad, hogy kizökkentettek édes ábrándozásomból. Mivel édesanyám számomra csaknem oly kedves, mint az a bizonyos Más, akire gondoltam, nem táplálok haragot a szívemben, hanem engedelmes elindulok a hívó hang irányába. Utam közben társamul szegődött néhány tarka szárnyú lepke, akiktől sosem vontam meg társaságomat, hisz talán ők a legpompásabb és legszelídebb teremtmények e földön. Végül elérve úti célom, Caterville Hillt, beléptem annak bölcs, idő-lepte ajtaján.