Léttörténet

                   Mindannyian marionett bábuk vagyunk. Egy nálunk jóval hatalmasabb erő kifaragott minket, és a jelentéktelen faanyagból több millió egyedi játékszer készült. Létezésünk alapelve az, hogy a mester irányít minket, ám alkotónk nagylelkűségét kihasználva – miszerint saját lélekkel, és öntudattal rendelkezünk – olyan utat választottunk, amiben mi próbáljuk meg őt irányítani (elég kis sikerrel…).
                   Olyan szerencsés állapotban vagyunk, hogy készítőnk szívének legmélyebb szeretetéből faragott ki minket, ezért adott nekünk egy második esélyt. A legnemesebb fából, a legprecízebb hozzáértéssel elkészítette a tökéletes bábut, aminek végső ékköve az lett, hogy a mester saját személyiségével ruházta fel. Aztán ezt a felbecsülhetetlen értékű darabot közénk helyezte. Mi pedig nem akartuk őt elfogadni. Talán féltékenységből, amiért mindenben jobb volt tőlünk; talán azért, mert tökéletes alkotás létére nem nagyzolt erényeivel, hanem teljesen egyenrangúnak érezte magát velünk, így minden rosszindulatunk céltáblájává vált. Ám léteztek olyan bábuk, akik megértették, hogy a mester miért tette őt közénk, és meglátták a marionett bábuk tökéletes példányában azt, hogy belőlük mennyi minden hiányzik. Világossá vált számukra, hogy az eddigi életüket keretek között élték, és még egy pillanatra sem találkoztak a tökéletes lelki és testi szabadsággal, habár mindeddig azt hitték, hogy abban élnek. Akiknek megnyílt az elméjük a tökéletesség irányába, elkezdték hallgatni a küldött szavát, és megőrizték szívükben azokat. Vágytak arra a többre, amiről ő beszélt nekik, felismerték, hogy benne van a mester lelke, és elkezdtek undorodni saját cselekedetüktől, miszerint elpártoltak eredeti helyükről: alkotójuk óvó kezei alól. Vágytak újra az ő szeretetteljes oltalmazása alatt lenni. Ám voltak olyan bábuk, akiknek teljesen eltérő gondolatok cikáztak a fejükben. Ők úgy gondolták, hogy a tökéletes teremtmény rossz hatással van rájuk, és olyat hirdet, amivel csak ellenségeskedést szít. Elhatározták, hogy megszabadulnak a tökéletesség mintapéldájától, és megalázzák őt, hogy minden követkőjének elmenjen a kedve azoktól a tanoktól, amiket ő vall. Így hát saját törvényeik alapján megölték őt. De nem számoltak azzal, hogy a mesternek sokszorta nagyobb ereje van, mint nekik. Míg ők elvették az Ajándék életét, a mester könnyű szerrel ki tudja javítani a „halálos sebet”. A „műtét” után a bábu talán még tökéletesebb lett, mint volt, és követői szívében ez új reménységet keltett. Ám a mester nem helyezte őt vissza a többi bábu közé, hanem magához vette, és még máig is ott őrzi. A második esélyt viszont nem vette el a többi, kevésbé tökéletes bábutól, hanem a tökéletességben hívőket megjutalmazta, és azt a feladatot adta nekik, hogy értessék meg a többiekkel és a tökéletesség szépségét és lényegét.
                   Ez a munka még ma is folyik, mivel a bábuk elég nehezen adnak túl megrögzöttségükön, és továbbra is úgy érzik, hogy elég okosak és erősek ahhoz, hogy ők irányítsák a mestert. Akik pedig megértették, hogy az alapállapotban élhetnek csak teljes életet, miszerint ők állnak a mester irányítása alatt, és nem fordítva, azok a legboldogabb, legsikeresebb bábuk a mai napig. Jutalmuk pedig az, hogy bizonyos idő után ők is a mesterrel és a tökéletes példánnyal élhetnek, míg az ellenállók büntetésben részesülnek (ami szerintem igazán kijár nekik).
                   És hogy számunkra, XXI. századi bábuk számára mi a tanulság? Szerintem ezt nem kell részleteznem… Csak azt kell magunkban tisztáznunk, hogy okosak vagyunk-e vagy a megszokott, ám számunkra igencsak ártalmas dolgokat szeretjük…

/

(2011.06.23.)